Filmháttér

Pancho Hungary

2009. október 28., szerda

Almási Tamás a hazai dokumentumfilmes szakma érdemes, régtől ismert alakja. Legújabb alkotása, s ezt nyilván maga is tudja, a közel két órányi időtartamú Puskás Hungary sikerre van ítélve. Szinte mondhatjuk, hogy az egyébként megbízható színvonalon fölvonultatott filmes értékeitől és némely hiányosságától teljesen függetlenül. Hisz kiről készüljön életút-portré, ha nem a legismertebb magyarról? A film kezdő perceiben Európa különféle utcáin szegezik a nyilatkozni hajlandók mellének a kérdést, ki volt szerintük Puskás. És még ma is meglepően sokan adnak jó választ, olyanok is, akik semmi esetre sem láthatták játszani már. Nagy dolog ez a világot eluraló általános tudatlanságban. Az sem baj, hogy a film csak 2009 elejére készült el, hiszen Puskás nemrégiben, 2006. decemberében halt meg. A tőke, amelyet a pályán és életével a pályán kívül felhalmozott, nemes és nem romló anyagból való. Mert igaz ugyan, hogy a világ futballját a pénz jóideje sokkal inkább kormányozza, mint valaha, azért a futballpálya mágikus szellemi tér (is) maradt, melyen elképzelhetetlen dolgok válnak valóra. Szakrális játék ez ma is (és nem csak a második és a harmadik világban!), melyben egy-egy nagy játékos és csapat egész tömegek alaktalan szenvedélyét képes mágikus gyönyörré formálni. A már jó négy évtizede tartó futball-mélyrepülés terhével a hazai mélylélek súlyos tarsolyában jó tudnunk, hogy a pályák világának eddigi három ikonszerű zsenije közül Puskás Ferenc volt az egyik. Csak a rend kedvéért teszem hozzá: Pelé és Maradona mellett, azaz hát időben előttük.
 

Rossz filmet csinálni Puskásról mindezek ellenére és magas szakmai színvonalon is lehetett volna, ha Almási Tamás megelégedett volna az ikon felmutatásával és a Puskás-legenda filmes továbbszövésével. Munkája rövid méltatása előtt le kell szögeznünk, hogy a rendező a saját és a mi szerencsénkre elkerülte ezt a csapdát, gyanúnk, mely az országreklámmal felérő cím hallatán támadhat, alaptalan. (Amint a filmből megtudjuk, egy ötvenes évekbeli svéd rajongó levelezőlapja érkezett ezzel a címzéssel Magyarországra: Puskás Hungary.)
 

A portré az életút-filmek alig támadható szerkezeti elve szerint építkezik, az egymásra következő élet- és pályaszakaszok időrendjében követi Puskás Ferenc életét az első labdaérintéstől a halálig. A mozgósítható források minden ilyen film esetében mutatkozó kettőssége ráadásul termékeny feszültséget teremt: a korabeli mozgóképek, valamint a fotó- és a dokumentumanyag egyidejűség-élménye minduntalan az utólagos visszaemlékezők szavainak több évtizedes távlatával szembesül. Az egyes életszakaszokat feliratos fejezetcímek vezetik be, ami nem csupán kedves némafilm-archaizmus, de megnöveli a rengeteg információt közlő film áttekinthetőségét.
Mert ez a film nagyon sok mindent elmond és megmutat, amit idáig kevesen – s az idő múlásával: egyre kevesebben – tudtak, s így együtt talán senki sem. A rendező nem csupán a Puskást érintő egykorú filmes anyag felkutatásában jeleskedik, de láthatólag nagyon komoly és alapos élet- és kortörténeti kutatómunkát is végzett. Feltételezzük, hogy nem egymagában, és végre megfelelő anyagi eszközök birtokában, amiről a dokumentumfilmes szakma legtöbb alkotója csak álmodhat. Másként nem utazhatott volna el Madridba, Athénba és Melburne-be, s Puskás 1956 utáni életének más helyszíneire, és nem szólaltathatta volna meg Puskás egykori játékostársait és a közelében élőket, s nem mutathatta volna meg ottani életkörnyezetét. Ám ugyanilyen elismerést érdemelnek, ismétlem, az itthoni kutatásai is, az eddig a közönség által soha nem látott család- és sporttörténeti dokumentumok felvonultatása, vagy a diktatúra Aranycsapatának közelképei.
 

A nyilatkozók köre is örvendetesen tág. Nem csupán a híres csapat- és pályatársak, meg a világhírű futballista utódok szólalnak meg Grosicstól Copán, di Stefanón át Peléig, Beckenbauerig és Platiniig, de eddig nem kérdezett családtagok (nem tudni, miért hiányzik közülük Puskás lánya), edzők, kevésbé ismert játékostársak, pultosok és barátok is. Ha eddig nem tudtuk, csak elhittük, micsoda szeretet és nagyrabecsülés övezte Puskást mindenütt, ahol játékosként vagy edzőként megfordult, most megtudhatjuk. Hátborzongató látni, amint halálakor a gyászszünetben összekapaszkodnak és némán állnak a Real játékosai százezer ugyancsak néma néző előtt a Barnebeau-stadion gyepén. Nem csupán játékosi és edzői nagysága tárul fel sok oldalról a filmben, de ennek a mellesleg három nyelven is megtanuló embernek a végtelenül szimpatikus alakja is. Egyik kedvenc képsorom, amint a madridi utcán az épp megvásárolt hírlappal játékosan meglegyinti egy fiú fejét, aki meglepetten néz föl rá, és nem jut szóhoz a megilletődöttségtől.
 

A Puskás Hungary gazdag életútfilm, de fontos kortörténet is. (Egyetlen hiányérzetem van: szívesebben láttam volna több Puskás-gólt benne. Alig érthető például, hogy miért nem vágta be Almási az 1981-es első hazatérés öregfiúk meccsének pompás találatait.) Nem csupán azoknak nyújt újat, akik életkoruknál fogva nem lehettek kortársai a futballozó Puskásnak, de mindazoknak, akik a személyét évtizedeken át övező hírzárlat és a saját lustaságuk okán azt a keveset sem tudták már meg róla, amihez egy kis erőfeszítés árán hozzájuthattak volna. Semmiképp sem tekinthetem véletlennek, hogy a futball misztikumától már meg nem érintett fiaim is végignézték a filmet, hiába szakította meg háromszor is a vetítést október 23-án este az RTL, és terhelte meg mintegy negyven percnyi reklámmal.
 

Az emberek döntő többsége tud járni. Vannak közöttünk azonban kiválasztottak, akik a járásra szokatlan körülmények között is képesek. Nincs róla film, de higyjük el, hogy ama emberisten a vízen gyalogolt. Film van róla viszont, amint a mi isteni balösszekötőnk, aki a vízben csak Pancholt volna, úgy megy előre a gyepen, hogy közben dekázik. Nem siet, nem erőlködik. Boldogság és vigasz, hogy élt, és nem csak nekünk, de szerencsénkre másoknak, a spanyoloknak, a görögöknek és az ausztráloknak is adhatott magából. Ha ma a világon tudnak Magyarországról, az két dolognak köszönhető. Az ő legendájának, és 56-nak. Ezért lehetett és lett a Puskás Hungary a végre boldog önismeret filmje.

Zeke Gyula