Filmháttér

Kiáltás a szélbe

2009. március 07., szombat

Skolt számi mesemondó nagyanyjától örökölhette érzékenységét, a Lappföldön született Gauriloff Katja, aki egy pici, mindössze néhány száz lelket számláló nép, a skoltok mindennapi életét, küzdelmét dokumentálta a Huuto Tuuleen azaz Kiáltás a szélbe c. filmjében. A közösség helyi vezetője Veikko Feodoroff saját veszélyeztetett népe érdekében támogatókat keres egy a skolt számik számára építendő idősek otthonához. Bár az uniós honatyáknak nem dolga megmenteni egy kihalófélben lévő népcsoportot – derül ki a filmből – a National Geographic támogatásával legalább film készült róluk.

A közösség összetartó ereje nélkül ezen a tájon esély sincs a túlélésre. Az orosz-finn harcokat követően a skolt falvakat megszüntették, a családokat a több ezer kilométeres tórendszer mellé egymástól távol telepítették le. Mindenkinek jutott egy-egy kis tavacska, itt építették fel, háznak csak túlzással nevezhető, kabinjukat. Régi fotókon nénit, bácsit, gyerekeket látunk. Skoltok. Jellegzetes népviselet, ismerős tundra vidék, végeláthatatlan havas táj, hol fekete – fehérben, hol színesben, profin fényképezve. A skoltok mindig is halászatból, rénszarvastenyésztésből tartották fenn magukat – derül ki a filmből. Mára annyiban változott a helyzet, hogy turisták is felkeresik ezeket az eldugott helyeket. Még mielőtt bárki is valami tipikus antropológiai filmet képzelne maga elé, ki kell ábrándítanom. Nem élő múzeumban élnek ezek az emberek. Nincs már népviselet, csak egy-két színes fejkendő akad mutatóba vagy megszokásból. Az a néhány fiatal pedig, aki még nem költözött el a fővárosba, farmert hord és finn rockzenét hallgat, ahogy azt kell. A film két főszereplője egy fiatal 21 éves lány és a közösség helyi vezetője. A családi vállalkozásban vendéglátósként dolgozó lány nagy dilemmája, maradjon-e vagy menjen. Egyre szűkebb neki a „falu”. A 40-es éveiben járó Veikko Feodoroff-ot leginkább az aggasztja, hogy honnan lesz pénz öregek otthonára. A szétaprózódott, egymástól távol eső házacskák lakói ugyanis egyre öregebbek, törődöttebbek. A segítségre, ha baj van, akár órákat kell várni. Így hát Veikko ülést tart, telefonál, faxol, tervez, számol. Várja a minisztérium és az önkormányzat válaszát. A közösséget azonban addig is meg kellene erősíteni, újra össze kellene hozni az embereket. Ezért elhatározzák, hogy felújítják az erdő közepén álló fedett táncparkettet. A film egyik legderűsebb jelenetében egy fiatal finn rockbanda zenéjére ropják az öregek is. Veikko Feodoroff a közösség megmentése érdekében elmegy egészen Brüsszelig. Az eurokratáknak azonban jogilag nem kötelességük egy kihalófélben lévő népcsoport megmentése – hangzik a válasz. A belga fővárostól túl messze van Lappföld. És kik azok a skoltok, egyáltalán?
Valahogy az az érzése a nézőnek, hiába színes ez a film, valójában fekete-fehér. Már most archív. A fiatalok elzártságát, menni akarását nem oldja fel sem egy, sem két tánc, ám nélkülük végképp elolvad a közösség, akár a hó.

A film utolsó jelenetében Veikko Feodoroff-ot látjuk, arcán szomorú elszántság. Csak kék kabátja világít a havas tájban, körülötte forgószélként szaladnak a rénszarvasok. Erős kép. Egy kis népet elsodor az idő.

Fekete Zsuzsa