Filmháttér

Ha ezt klubban elmesélem…

2009. február 03., kedd

„Unatkozik? Vegyen mosómedvét!” –ordítja Pepin bácsi a Sörgyári capriccióban. A szabadidő eltöltésének persze vannak más opciói is. Járhat az ember például klubba is. A jó klub azután nem csak az unaloműzést szolgálja, a „lejárás” nem válik puszta rutinná, hanem kialakít egy olyan közeget, amelyben a közös térben eltöltött idő megszentelt pillanatokat hoz. Közösség alakul, identitás képződik. Ilyen hely lehetett a tiszaújvárosi Mobil Klub.

A város, a gyár adott egy pincét a fiataloknak és hagyta, hogy felségterületükön nagyjából azt csináljanak, amit akarnak. A hely ahol mindez történt: egy „szocialista város”, nagyjából a semmiből nőtt ki, nevét Leninről kapta. Messziről nézve sok magányos ember közös múlt hiányában széttartó történeteinek színtere volt. Ezért is lehetett fontos a város fiataljai számára, hogy egyszer csak kialakult egy hely, ahol az „egy nyelven beszélők, fél szavakból is” megérthették egymást. Az idő, amire a film visszanéz a nyolcvanas évek nagyon is puhuló és egyben szétmálló diktatúrája. Nincsenek is komoly zűrök a Mobil körül. Panaszkodnak ugyan a közelben lakók a zajra (ez alatt természetesen, elsősorban a zenét kell érteni), a srácok italozási szokásaira és néhány csínytevésre. Ezek súlyát szépen példázza a filmben is felidézett bájos történet: egy hajnalon avarral, falevelekkel borították be a klub mellett parkoló néhány autót. Lett az „ügyből” újságcikk, nyomozás, tárgyi bizonyítékká magasztosultak a falevelek és persze szóbeszéd. Retorzió szerencsére nem.

A klubtagok élték a normális fiatalok normális életét. Zenéltek és beszélgettek, filmeket néztek és élvezték egymás társaságát. „neves fővárosi művészeket” hívtak vendégszerepelni, és amikor a rendszerváltás szelei fújdogálni kezdtek, a politikailag nemkívánatossá vált személyt: Lengyel Lászlót is meghívták egy beszélgetésre.

A filmben magukra vágott arcközelikben fotografálva egykori tagok, és klubvezetők idézik fel a múltat. Szövegeik közé narrátor szövegeket, archív- fotókat, -újságcikkeket vágott be a rendező. Jó a szerkezet, a ritmus, üdítő, hogy a szereplők szövegeit nem uralja az „édes bús” nosztalgiázás.

Hiányzik azonban a makro- és mikro környezet alaposabb bemutatása. Emlékeink szerint a Leninvároshoz hasonló képződményekben a helyi pártpotentátok működésének „köszönhetően” a szellemi szürkeségnek és a stupid drillnek egy sajátos, minden pozitív energiát blokkoló elegye bontakozott ki. Lehet, hogy a nyolcvanas évek Leninvárosában ez nem volt már annyira nyomasztó, de akkor erről szerettünk volna többet megtudni. Mindenképpen szükség lenne a klubot magába foglaló tér rövid bemutatására.

Még nagyobb űrt hagy a nézőben a klub életének alaposabb, mélyebbre ásó feltárása. Milyen emberi dimenziók alakultak ki, milyen kapcsolati háló rajzolódott ki a tagok között. Egyáltalában mit csináltak az elmondott –bárhol megtörténhető- evidensnek tűnő cselekvéseken túl. Mi volt az ő specialitásuk, mitől voltak egyediek, mitől váltak legendává? Figyelte-e őket a hatalom? Készültek-e besúgó jelentések? Megért volna néhány szót annak a számunkra pikáns ténynek a kibontása, hogy az egyik klubvezető a helyi rendőrkapitány fia volt. Tényleg csak azért köszönt le a tisztségről, mert belefáradt?

Kár ezekért a hiányosságokért, mert a mozi több tekintetben is hiánypótló. Kevés film szól a vidéki városokról, azok szubkultúráiról, „ifjúsági problémájáról”. A „Mobilnak” köszönhetően, most jutottunk némi információhoz, de igazi megismeréshez sajnos nem.



kresag