Filmháttér

Gyurika

2009. február 04., szerda

Zavarbaejtő és megnevettető történet Gyurikáé. Személyisége olyan eredeti, olyan megdöbbentően nyitott, értelmes és őszinte, mint manapság szinte semmi ebben a másolt, felfordult világban. Nem csoda, ha a riporter Fehér Zsuzsa példaértékű és boldogságot teremtő történetnek szánja felfedezését. Láthatóan a spontán jelenetek a jellemzők. Gyurika öntörvényű ritmussal szabja meg a filmforgatást. A mozgásban, beszédben, témában a főszereplő irányít mindenkit. Remekül szórakozunk mikor bejárjuk a pécsi utcákat, a papneveldét, az elhagyatott és bomladozó épületeket, vagy a régi élményekkel teleaggatott asztalosműhelyt, s Gyuri lakását, lakóotthonát, ahogy ő fogalmaz.

Élvezetesen kalauzolja végig életének kulcshelyszínein a stábot, mindenhol művészettörténeti érdekességeket sorolva, lelkesen bemutatva minden egyes apró részletet, legyen az egy hatalmas ajtó, antik berendezés, óriás apostol szobrok az udvaron, vagy freskók a falon. Sétánk közben Gyurika rajzai is folyamatosan feltűnnek.

Aprólékosan kidolgozott épületképei meglepően tiszták, tudatosan szerkesztettek. A kritikus szemű férfi észreveszi, s le is bontja a neki nem tetsző, oda nem illő műanyag falborító lambériát. Hozzáértően mesél és magyaráz képeiről is. Ahol csak a szakember láthatná meg, miért szűkebb az út, miért emelkednek ki jobban az épületek a háttérből, vagy mi, miért zavaró - Gyurika szerint legalábbis - a látószög, a perspektíva az ok.

Gyurika szerencsés kivétel. Örömteli arra gondolni, hogy nevelőotthon után is van élet, ha olyan szülők veszik kezelésbe, gondozásba a gyermekeket, akik adnak és megadnak mindent a felcseperedőnek, tágítják szemléletét, gondoskodnak róla. Gyurika öntörvényű ember, aki sokat kapott környezetétől, ahol felismerték képzőművészeti érdeklődését, s fejlesztették azt, alkotótáborba küldték, s hagyták, hogy járja a maga útját, hogy aztán saját kiállításig jusson el, saját otthonában éljen, s rajzolhasson épületeket, pécsi nevezetességeket. Technikájáról, látásmódjáról és vágyairól - világvárosok változó képét szeretné nyomon követni a helyszínen - mesél nyíltan és határozottan.

Kíváncsian vártam volna még Gyurika hozzátartozóinak megjelenését, is a filmben. Várakozva néztem, hogyan zárható le egy ilyen remek film, de a kérdőjelek bennem ragadtak. Kár. A lezárás problematikája persze valahogy sejthető, mikor a spontaneitás folyamatos az egymás után vágott jelenetekben, nem tudni, mivel fokozható még a bennünk, a felszabaduló nyugalom és öröm. Mindenesetre kissé fájó a szakadásszerű, gyors lezárás. A főszereplő személyisége azonban feledteti a rosszat, felszabadít valamit minden nézőben, s ezért a film, bárkinek kötelezően ajánlott lélekmelegítő lehetne.



Abonyi Anita