Filmháttér

Diákmunka a Dialekten

2009. március 05., csütörtök

Az Arisztotelész Workshop fődíjas rendezője, Cseke Eszter új filmjében a Közel-Kelet legellentmondásosabb országát járta be. Délen az Izrael és a Hezbollah közti háború nyomai, északon a libanoni hadsereg és egy szélsőséges iszlamista terrorszervezet kereszttüzébe szorult palesztin menekülttábor. Terroristák és menekültek, boltos, zenész, egy örmény, egy anya és barátok mesélnek arról az országról, ahol élnek. Ahol megpróbálnak túlélni. Élni. Személyes lelet a káoszról. Mesék Libanonból.

Külföldi televíziós hírcsatornák beszámolói: képek a rommá lőtt libanoni városokról, a soha véget nem érőnek tűnő közel-keleti konfliktusról. Így kezdődik a Mesék Libanonból. A háborúnak sok arca van - mondják. A média - bármekkora közhely is – uniformizál – mondom én. Egyik tragédiát a másik után, negyven másodpercben, vagy egyhúszban, breaking news- ban vagy „kisszínesben” és bármennyire igyekszik az ember - egy idő után elfásul abban, amit lát. Megszokja a halottak számát vagy egyszerűen képtelen követni a változást. Csak annyit ért, hogy már megint sokan haltak meg, hogy megint nincs egyezség, hogy továbbra sem enged egyik fél sem. Nos, ettől a filmtől sem lettem okosabb. De érzékenyebb biztosan. És miről másról, ha nem erről szól a Dialektus.
Amióta az eszemet tudom, a Közel-Keleten nem volt béke, ha meg mégis, mire hozzászokhattam volna a gondolathoz, a hírek már a tűzszünet újbóli feloldásáról szóltak. A Mesék Libanonból körülbelül tizedik percében, egy boltos fiú azt mondja: „Amikor megszülettem háború volt, most 31 éves vagyok és még mindig háború van. Ezt szoktam meg.”

Megszokás és megszokás különbsége. Ennek próbált utánajárni Cseke Eszter legújabb filmjében. Ötvenkét percben egy távoli ország, számunkra ismeretlen embereinek életéből néhány pillanat. Aki lehetne akár a szomszédom, mert túl a híreken, ott is diszkóba járnak a fiatalok, ott is a nyugati kocsi, meg a francia márka a menő. Meg talán a normális élet. Ha volna. Ha nem a politika dúlná szét a mindennapokat – derül ki a válaszokból. Aztán az is, hogy Libanonban csak 6 órára van áram. Az ok, természetesen a kormány. Megszokták- hangzik a válasz. A fiatal rendezőt két egykorú libanoni filmes kalauzolja a városokon át. Turistaként szemlélődünk, és sajnos néha a kérdések sem többek. Bár a rendező mentségére legyen szólva, bizonyos helyzetekben, úgy tűnik, tanácsosabb volt hallgatni. A szereplők néhány mondatos válaszai azonban csak felvillantani képesek a bonyolult ellentéteket, érdekeket. A film nem ás a mélybe, sokszor a közhelyek szintjén mozog, mégis többet, mást ad, mint egy útifilm. Kiderül például az, hogy meg is lehet szokni, meg nem is a háborút. El lehet szokni a normális élettől, de a vágy iránta nem szűnik meg soha. A halálhoz is hozzá lehet szokni. Nem is olyan nagy dolog az – mondja egy asszony. A félelemhez is, és a láthatatlan városokhoz délen, ahol csak a madár jár, mert normális ember be nem teszi oda a lábát. „A fiam amerikai nőt vesz feleségül - meséli egy libanoni asszony szomorkásan mosolyogva. Egy képben a golyók szaggatta házfalak a lélegzetelállítóan békés hegyekkel, völgyekkel. Nagy totálban. Sorsok. Álmok. Kistotálban. A hírek mögött. A fél magyarországnyi Libanon emberi arca.

Fekete Zsuzsa