Filmháttér

Csempelevél

2009. január 28., szerda

Ahogy mondani szokás újságírói berkekben, a téma az utcán hever. Nem volt ez másként Somogyvári Gergő és Feszt Judit esetében sem. A fiatal filmesek egy ösztöndíj keretében éltek pár hónapot Portugáliában, ahol témát keresve járták a város szegény negyedeit és a sajátos csempézett tereket, alagutakat. Valójában két fontos témát is körbejárnak remek szórt fényű képeikkel, montázsaikkal. Egyrészt sikerül átadni egy kis oktató-nevelő célzatos ismeretanyagot a portugál csempefestészet hátteréről és hagyományairól. Másrészt belehallgatunk egy fiatal célkereső és a mai napig kallódó lelkű emigráns férfi életébe, s vívódó helykeresési kísérleteibe.

Ahhoz képest, hogy az előzményekben utána kutatva a rendezők egyike elmondja, hogy főszereplőjét megtalálva sem volt könnyű dolga, mert Nober Sanders, a brazil csempefestő még fotózni sem engedte magát korábban, nos ehhez képest igen ügyesen kapták őt lencsevégre az alkotók. A feszültségekkel és örökös kérdésekkel teli fiatalember könnyed humorral, fesztelen őszinteséggel beszéli el életének utóbbi 10 évét, melyben vallomása alapján nem saját döntései, hanem a véletlenek, a körülötte élők befolyása, s a sors szabad térnyerése volt a legmeghatározóbb. Hogy mennyiben volt kitartó, mennyiben céltudatos, mennyiben bohó és könnyed, mennyiben döntött jól, amikor az éveket maga előtt tologatva húzta az időt, mígnem eltelt egy évtized, s végül Nober elszakadt a gyökerektől, a családtól, az erőskezű mamától, nos ezt nem tudhatjuk, de sejtéseink lesznek a film végére, még ha a végső ítéletet nem is mondhatjuk ki. Nem mondhatunk sommás véleményt addig, míg magunk át nem éljük az emigráns hónapok, évek nyomasztó létét, vagy bele nem helyezkedünk süppedős moziszékünkbe, s adjuk át magunkat igazán a film varázsos képi világának, s az alatta hömpölygő sorskérdések megrágásának.

A Csempelevél frappáns cím, pontosan fedi a játékos képszerkesztés és a téma okozta belső feszültség kontrasztjából megszülető egyenletes színvonalú, elgondolkodtató filmet. Örömteli, hogy a filmesek nem estek át a ló egyik, s másik oldalára sem, vagyis nem bonyolódtak tudományos ismeretterjesztésbe a portugál „azulejo” festés mikéntjével kapcsolatban, és nem festettek szirupos, közhelyes drámát sem egy másik társadalomba beilleszkedni próbáló fiatal életéről.
Jó hír, ha a fiatal filmesek napjaink kérdéseit ilyen érzékenyen, a filmes eszközöket profi módon kihasználva boncolgatják évről évre. Somogyvári Gergő szerint erősnek ígérkezik az idei filmszemle dokumentum szekciója, nos ebben egyre inkább igazat kell adnom neki. S az is igaz, hogy ő is magasra tette a mércét.

Abonyi Anita