Filmháttér

„Bobbi mackó szervezet” a kiszolgáltatottság ellen

2010. június 29., kedd

A „Bevállalós nénikék” című dokumentumfilm egy csapat angol önkéntes asszony dél-afrikai harcát villantja fel a korrupt és apátiával átszőtt közegben. A bántalmazott, megerőszakolt gyermekek és nők életéért a „Bobbi mackó szervezet” vív szívós csatát, mára már sikerrel.

Amikor a nagymama is azt hallgatja, miként erőszakolja meg az unokát a nagypapa, valami biztosan megszakadhat a lelkeken belül, gondoljuk magunkban. De sajnos a dél-afrikai Durban városából vett konkrét eset már a családon belül sem mozgat meg mindenkit. Mégis megcsörren a „Bobbi mackó” segítő szervezet telefonja, így a megalkuvást nem ismerő, határozott nőszemélyek valamelyike kiszáll a helyszínre, hogy a megrontott gyermeknél kezdje el az igazság felgöngyölítését. S a gyerekek beszélnek. Ezek az idegen asszonyok pedig harcot indítanak a megrontók ellen, akár családtagról, akár tanárról, akár ismeretlen férfiakról legyen szó.
Az angol Jackie 10 éve érkezett ebbe az afrikai városba, hogy aztán látva a helyi kulturális és jogi helyzet biztosította korrupt állapotokat, saját maga vegye kezébe a kezdeményezést. A „Bobbi mackó szervezet” kabalafigurája a bántalmazott gyermekek beszéltetésének fontos eszköze. A mackón, maguk a gyerekek szemléltetik a megrontás folyamatát, hogy aztán a szervezet egyetlen férfi tagja, a helyi rendőrségnek közvetítve, írásos vallomásokat készítsen.

A film már azért is fantasztikus, mert a fő hangsúlyt nem a szervezet alapítójára helyezi, hanem a később csatlakozó, helyi, afrikai asszonyok beszámolóira, tapasztalataira. Így nem esünk abba a hibába, hogy azt érezhetnénk, egy külső, idegen kultúra lényegileg befolyásolni próbálja ezt a magába zárkózó, afrikai életformát. Sőt. A megszólaltatott szervezettagok maguk mondják ki a legfontosabb célt és erényt, amit ennek az angol segélycsapatnak köszönhetnek maguk is: „A mi világunk zárt és csendes. Mi nem beszélünk, magunkba folytjuk, ha valami fáj. Az emberek inkább nem látnak semmit, így nem is változik semmi. Ti idejöttetek, és beszéltetek, láttatok és segítettetek.”
A mackó-szervezet tagjai saját káruk, és nehézkes ügymenetek miatt sem adják fel a reményt, hogy a bántalmazottak megtudják, minél szélesebb körben felismerjék, ami velük történik az nem normális. Segítségre van szükségük, s van, akihez fordulhatnak.

A film számtalan fájdalmas történetet mutat be, amit végigkövethetünk az adott segítő tevékenységén keresztül. Megrendítő epizód az is, amikor egy szervezeti tag egyetlen kisgyermeke esik a pénzsóvár afrikai világ áldozatául. A tagok hite azonban rendíthetetlen a cél elérése érdekében. S valahogy mi is úgy állhatunk fel a székből, hogy hinni akarunk a kis lépések határozott erejében.

Kim Longinotto, brit rendezőnőről nemzetközi berkekben hírlik, milyen elszánt az elnyomás és diszkrimináció elleni küzdelemben. Ezen a filmjén keresztül azonban hatásos filmkészítői képességeiről is megbizonyosodhattunk. Nincsenek felesleges mozzanatok, hatásvadász jelenetek, csak egy sűrű novellagyűjtemény-szerű kordokumentáció. Nem titkoltan őszinte és elfogult. Érezhetően nehezen fejezi be, zárja le a készítő a történéseket, hiszen apró sikerekkel, és kudarcokkal teli filmje a valóságban tovább hömpölyög.
Ez a film azért is gyakorol jelentős hatást a nézőre, mert azt érezzük, mintha a kiválasztott történéseket nem is maga a szerkesztő, vágó rendezte volna össze, hanem valós idejű folyamatként élhetjük át mi magunk. Ügyes és érett munka.

bobek